Hungary part II.

22. Fejezet

- Tényleg ezt szeretnétek? – a hangomban megbúvó hisztérikus boldogság kitörni készül. Fáradt „aha” a válasz. Úgy látszik jelen pillanatban nekik teljesen mindegy. Óriásit sikítok, ameddig ki nem fogy a levegő a tüdőmből. Visszhangzik az önfeledt sikolyom. Azonnal megkérem a lányokat, hogy segítsenek a dalban. Odaülünk az öltözőben lévő zongorához. Leigh nyomkodja a billentyűket én meg félénken éneklem a dalomat. Ahol rossz, ott kijavítanak, ahol többet kéne, bele adnom ott buzdítanak és az idő olyan gyorsan telik, hogy mire végzünk, az óra elüti a délután kettőt is.

  A rögtönzött pihenőhely nem is néz ki rosszul. Az öltözőben összetoljuk a kanapékat így viszonylag kényelmes lesz az „ágy”. A lányok azonnal elborulnak a kanapékon és fejest ugranak álomvilágba. Mintha csak csendes pihenő lenne. Eléggé elfáradhattak, betakarom őket egy pléddel. Ezután jóleső érzés tölt el. Melegséget érzek. A barátság csodás dolog, ők megtesznek, érted bármit és te viszonzod ezt. Akkor jössz rá, hogy mi történik mikor kart karöltve, nevetve ugrotok le egy szikláról. Felejthetetlen élmények sora fűződik egyetlen tárgyhoz, szóhoz.

  Na, jó. Abbahagyom végre a merengést. Hallom kintről a kotorászást, a mikrofonok nyikorgását néha. A rendezők, fővilágosítók, hangmérnökök, színpad technikusok most dolgoznak. Mikor leszáll az éj akkor kelnek életre, az árnyékokkal együtt mozognak… lassan de biztosan elkalandozik a fantáziám. Megrázom a fejem és elindulok kifelé a friss levegőre mielőtt elképzelem Pault a One Direction menedzserét valamilyen szuperhősként. Mondjuk Pókemberként. A képzeletemre úgy kell rá szólnom, hogy hagyja abba a gondolkodást az efféle dolgokról végre.

  Kimegyek a hátsó ajtón telefonálni és válaszolok Niall most beérkező hívására. A mai napról mesélek neki, nagyon is érdekli, hol vagyunk, mit csinálunk és főleg, hogy mikor kezdődik mindez. Elmondom neki, de azén kérdésemre nem válaszol. Azt kérdezem tőle, hogy miért érdekli ez annyira. Másra tereli, a szót én meg csak elképzelem, ahogy titokzatosan mosolyog, szemén körülvonják az apró nevetőráncok. Elmosolyodom a gondolatra és újra érzem azt a furcsa melegséget. Niall hirtelen felkiáltással szakítja meg a vonalat. Meg kérdezném én mi a baja, de azt mondja, még felhív, én hiszek neki. Megnyugtatom maga hogy biztos csak valami apró baleset történt vele semmi komoly. A telefonom képernyőjére nézve megpillantom Josh 9 nem fogadott hívását. Hoppá! Azon nyomban tárcsázom, most meg ő nem veszi fel. Akkor meg mi volt olyan fontos? Férfiak, a hülyeségükkel egy egész óceánt meg lehetne tölteni.

  Most a másik testvérem következik. Meglepődötten veszi fel a telefont. Átlagos dolgokról beszélgetünk, aztán rátérek a lényegre.

- Ráérsz ma este elmenni az arénában lévő Little Mix koncertre?  - kérdezem a számat rágva. Általában nem szokott, de most izzadni kezd a tenyerem. Sikerülnie kell a tervemnek.

- Igen. Miért? Ugye nem valami átverés lesz? Mert ha hazaérek, kitekerem a nyakad – dühös kíváncsisággal a hangjában beszél. Elképzelem őt is amint felhúzza az orrát, mert mikor bosszús ezt teszi. Elmosolyodom (újra) és megnyugtatom, hogy átverésről szó sincs, csak szeretném, ha valamit mindenféleképpen látna. Beleegyezik és le is rakja a telefont.

  Visszasétálok az öltözőbe. Látom, a lányok még mindig édesdeden alszanak. Fogom az utolsó plédet és néhány párnát. Leheveredek a sarokba és elalszok.

- Ébredjél föl! – hangzik az ordítás én meg felriadok. A szívem úgy ver, hogy majd kiugrik. Még mindig a földön fekszek, a négy lány pedig felém tornyosul. Talpig sminkben és gyönyörű ruhákban vannak. – Ideje készülődni!

  Feltápászkodok. Szó nélkül távozok. Álomittasan végig megyek a folyosón egyenesen a mosdóba. A dolgom végeztével kezet és arcot is mosok. Hallgatózok, körül nézek, de semelyik fülkéből nem ugrik ki Demi Lovato mint a legutóbbi alkalommal a Jingle Bell Balon.

  Felfrissülve baktatok vissza az öltözőbe és azon gondolkodom, hogy lehetek, ilyen szerencsés elvégre itt vagyok Magyarországon, egy Little Mix koncert előtt és én is szerepelek. Mi ez, ha nem hatalmas mázli? Mire odaérek, az agyam rendesen beüzemeli magát és rendesen tudok reagálni a kérdésekre, kérésekre.

  Először letámad a sminkes: Stacy Deouloax. Alacsony mégis karcsú, bőre szinte tejfehér és a haja félig rózsaszín félig sötétbarna. Érdekes látványt nyújt, de igazi francia szépség. Addig dolgozik az arcomon, míg az „magnifique” nem lesz. Azt mondja, szép bőröm van, csak ne hanyagoljam el. Két lég puszi után otthagy. Nem sok időm van unatkozni, mert ezután a stylist vesz kezelésbe. Valami egyszerű, de nagyszerű ruhát ad rám, ami a kikötéseimnek is megfelel, és ami szerinte passzol az én „friss tini” külsőmhöz. A fodrásznak könnyű dolga van. Mivel hosszú a hajam, begöndöríti, rádob egy tonna hajlakkot és kész is.

- Végre úgy nézel ki, mint egy lány! – sóhajt fel Perrie a gyönyörűségtől… remélem. Belém karol, és kifelé rángat. Együtt beéneklünk aztán az összes ember, aki a ma esti fellépést segítette, összegyűlik az előcsarnokba. A fehér falak enyhe arany színben pompáznak, egy hatalmas csillárszerű valami lóg alá fényt adva és a padlót bíborvörös szőnyeg fedi. Az üvegajtók mellett egy-egy egzotikusnak tűnő páfrány áll. Pazar egy hely. Már mindenki bent van és elfoglalta a helyét. Csak mi vagyunk az előcsarnokban: A csapat. Azt mondják ez a fellépés előtti kis beszéd valami szokás. El is kezdik.

- Istene, add, hogy ez a fellépés is sikeres legyen… - kezdi Jade vékonyka hangján. A fejét a magasba emeli, míg beszél.

-... Világítsanak a reflektorok, működjön a színpad technika, a látvány pedig bűvölje el őket és… - sorolja Leigh-Anne.

-… add, hogy ezeknek az embereknek a munkája ne vesszen kárba. Rengeteget segítettek és nélkülük nem szerepelhetnénk ma este… - folytatja Perrie. Mind megfogjuk egymás kezét: a fővilágosítók, rendezvényszervezők, a menedzser, a banda, aki ma zenél, a fellépők, a biztonsági őrök, a testőrök, a takarítók és a többiek. Lehajtott fejjel hallgatjuk az imát. Egyenletes légzésünk és az odabent tomboló rajongók kiabálása tölti be a csarnokot. A zaj visszapattan a falakról és visszhangzik.

-… Köszönjük, hogy létre jöhetett ez a fellépés, és hogy eljutottunk egy újabb csodálatos országba, megismerkedhettünk a magyar rajongókkal. Köszönjük, hogy ennyi barátra leltünk a csapatban és azt is, hogy szereztél nekünk egy új elő zenekart. – fejezi be Jesy miközben rém néz és valószínűleg az elő zenekar alatt engem ért. Még mindig annyira kedves gesztusnak tartom, hogy felajánlották a fellépési lehetőséget az meg már csak a szerencsén múlt, hogy éppen akadt egy dalom, amit előadhatok. Magamban azért úgy érzem illik megköszönnöm nekem is, hogy ez a sok csodás dolog megtörtént velem. Sosem voltam valami vallásos de: Köszönöm Istenem!

  Ez után a nagy imádkozás után egymás nyakába ugrálva ujjongunk, tapsolunk és dicsérjük meg egymást. Felspannolva érkezünk meg a backstage-be. Mindenki a helyére a mikrofonok már bemelegedtek a reflektorok készen állnak az akcióra.

  Ekkor jövök rá, hogy én vagyok az első, aki szerepel a ma este folyamán. Eddig eszembe sem jutott félni, de most van egy olyan érzésem, hogy látom még a reggelimet. Jaj, csak nehogy lerókázzam a közönséget! Az adrenalin szintem rögtön a maximumra ugrik. A szám kiszárad a tenyerem ellenben izzadni kezd. A lábam reszketni kezd a szilárd talajon, olyan, mintha zselévé változtak volna. Lassan forogni kezd velem a világ. Minden olyan dolog megtörténik velem, mint ami a nyálas, sablonos sztárocskás filmekben szokott. Utálom ezt a közhelyet és egészen eddig nem is hittem benne, de most ár kell jönnöm, hogy enyhén lámpalázas, vagyok.

  Jade megráz a vállamnál fogva. Nem gyengén, hanem erősen úgy, hogy felébredjek ebből a lámpalázas álomból- Nyugalom. – folyamatosan tartja a szemkontaktust. Apró kezein lévő körmeit belemélyeszti a bőrömbe. Biztos, hogy ennek még nyoma marad, mert eléggé fáj. Megrázom, a fejem hátha kiürülnek belőle ezek a „meghalok, ha ki kell mennem, szerepelni” gondolatok. Itt a nagy lehetőség, nem hagyhatom elúszni!

  A lányra nézek, aki próbál észhez téríteni. Lassan felfogom a szavak értelmét, melyeket folyamatosan hozzám intéz.

- Most pedig menj ki és csinálj kedvet a ma estéhez! Őrjítsd meg őket! Ha visszajöttél majd elájulhatsz. – mosolyog az arcomba. Barna szemében fény csillan. Most, meg úgy egyébként is nagyon szépnek látom. – Gyerünk! – mondja és taszajt rajtam egyet. Egy mély hang kijelenti, hogy én jövök:

- Elsőként következzék egy új előadó: Hanna Reid aki a Don’t talk to me-t adja elő mely a saját szerzeménye. – harsogja a hang.

  Még mindig iszonyúan ideges vagyok. De nem értem, eddig miért nem voltam az, ha közönség előtt kellett énekelnem? Furcsák az emberek én pedig még inkább az vagyok. Mi lesz, ha kifütyülnek, mert nem tetszik nekik? Akkor hazáig futok szégyenemben és szörnyet halok, határozom el. Nem maradhatok örökké itt, úgyhogy hatalmas levegőt véve a színpadra lépek. Beállok a helyemre és akkor észreveszem, hogy lányok vannak körülöttem és egy fiú áll előttem. Mit csináltak a lányok már megint? Feléjük nézve mutogatnak valamit. Rájövök a jelzésre: Találd fel magad. Hát, köszi, szépen. A lányokra sandítok, akik kedvesen kacsintanak, remélem, hogy tényleg segítenek.

  A zene azon nyomban elkezdődik. A vidám dallam könnyű szárnyára vesz. A hangom először remeg és halkan szól. Eközben rájövök, hogy itt állok közel ezer, ha nem több ember előtt. Nem szúrhatom el! Apró szemeik folyamatosan engem vizslatnak. A ruhámat, arcomat, a háttértáncosokat és a fiút. A dalom átveszi felettem az uralmat. Belerázódok a show-ba. szegény statiszta fiút majdnem meg is pofozom a nagy éneklés hevében. Az adrenalin marionett bábuként rángat ide-oda. Eljátszom azt, ami a dalban van. Beleélem magam, olyannyira hogy azt veszem észre: Bumm, vége is van! Ott állok a háttértáncosokkal a sarkamban a dörgő taps és visítozás felé fordulva. Sikerült!  Néhányan még ujjonganak is. Azt nem állíthatom, hogy mindenkinek tetszett, de azért feltüzelte őket egy kicsit. Páran időközben felismertek hogy valamilyen összefüggésben vagyok a One Directionnel  mert ordibálnak valamit Niallről meg a többiekről is de nem értem a nagy hangzavar miatt.

  Meghajolok. Még mindig tapsolnak, sikítoznak. A színpad széle felé sétálok és lepacsizok néhány lánnyal és talán az egyetlen bevállalós fiúval, aki itt van. Valaki a lábam felé kap és idegbajosan ordítozva ráncigálni kezdi. Az anyag a pillanat tört része alatt elszakad. Sötétbarna hajú, orrpiercinges, mélyen dekoltált felsős csinos lány szemében eszelős fény villan. Eléggé megrettenek ettől. Kis híján leránt a színpadról.

- Na, na! – mondom és hátralépek. Végre biztonságos távolságba kerülök az örülttől, a tapogat kezek hadától is. Eszemben sincs bodysurfölni. Köszi, kihagyom ezt a lehetőséget.

  Magabiztosan lépkedek a függönyök felé, amikor elcsúszok és elbotlok a sajátlábamban. A reflektorok égető fénye rám világít. Minden egyes lépésemet látják az emberek. Próbálok úrrá lenni az arcomat elöntő píron. Mekkora égés ez? Elborulni az első fellépésemen, sőt az előbb majdnem „bekebelezett” a rajongók tömege. Ez nagyon amatőr még tőlem is. Valahogy ki kell másznom ebből a kínos és szorult helyzetből. Lassan felülök.

- Ez direkt volt! – kiáltom mosolyt erőltetve az arcomra. A rajongók, ha eddig nem tették volna, most nagyot nevetnek a bénaságomon. A falakat is megrengeti a felszabadult kacagásuk. Mielőtt felállnék, megpillantom azt, ami a balesetet okozta: egy rózsaszín tulipán.

  Villámgyorsan meghajolok, felkapom a virágot és kiszaladok a függönyök jótékony takarásába. A lányok baráti ölelésében kezdek elérzékenyülni bár ez előtt keményen kinevettek az esésem miatt. Elmorzsolok pár könnycseppet. Már meg sem kérdezik miért. Valószínűleg ők is átélték már az első fellépés élményét. Tudják milyen érzés. Jesy még párszor meglapogatja, a hátamat majd kimennek a színpadra, mert szólítja őket a kötelesség, amit miattam vállaltak be. Szívfájdítóan kedves dolog ez számomra.

  Pecekig csak nézem őket egy boldog mosollyal az arcomon. Az éneklés az életük. Pörögnek, forognak, táncolnak. Néha meg-megszakítják az előadást a rajongókkal való beszélgetés miatt. Megfogják a kinyújtott kezeket, szemkontaktust teremtenek a reménykedő szempárokkal és rájuk mosolyognak.

  Nem bírok magammal. Szakad rólam a víz, úgyhogy a We are who we are közepén elindulok a mosdó felé. A tükörben az arcomat vizsgálom: boldog, ragyogó és túl sok rajta a smink legalábbis a saját mércém szerint. Összefogom a hajam, majd az összes vakolatot lemosom magamról. Ez után úgy érzem, mintha az arcomon legalább két kilóval könnyebb lenne.

  Éppen szünetkezdésre esek be. Mindenki mohó iszik, de nem Perrie; egy hamburgert próbál egészben lenyelni, sikertelenül. Lassan rájön, hogy lehetetlent próbál, véghezvinni szóval ezután már csak apró falatokkal próbálkozik. Az evés végeztével passzolok neki egy vizet. A lányok kezdenek visszaszállingózni a színpadra.

  Észreveszem, hogy kicsit, mit kicsit; nagyon gyorsan telnek a percek. Az előbb még az Always be togethert énekelték most pedig már a We are youngot. Az állandóan dörgő taps, a rajongók ordibálása, mosolyok, az elesés, smink, a felhajtás, az új emberek, a csapat, éneklés és élmények sora zajong és röpköd a fejemben. A tegnap és a mai nap nagy része a felsoroltak körül forog.  Mintha ezek a dolgok lecövekeltek volna az agyam legforgalmasabb részén, minden egyes gondolatok ezek körül forog.

  A lányok törökülésben a színpad szélére ülnek miközben a testőreik feszülten ügyelnek a rajongók minden mozdulatára. A közönség áhítattal figyeli őket. Bár ez egy vidám dal, a többeknek elered a könnye. A fiúrajongó is pityereg egy kicsit. Ekkor Jade kedvesen mosolyogva megfogja a kezét. Még jobban sírni kezd, de ezek boldog könnyek. A többi lány is így tesz és megfogja az előtte állók kezét. Aztán a rajongók is elkezdik és megfogják egymás kezét így egy hosszú rajongó-élőlánc alakul ki. Szívszorító pillanat ez mikor egy apró európai ország, a magyarok, ennyire megbecsülik, ha eljön hozzájuk egy ilyen híres banda. Nézeteim és kevéske tapasztalatom szerint jobban megbecsülik ezt a pillanatot, mint a britek. Lehet, hogy azért mert ők bármikor elmehetnek egy ilyen koncertet a magyarok pedig nem.

  Gyenge vagyok. Végtelenül gyenge. Szerintem, legalábbis mert újra könny szökik a szemembe. Meghat az a sok törődés, szeretet, barátság és vidámság, ami felém, de legfőképpen a lányok felé árad. Az egyik fiatal hangmérnök, azt hiszem ez a munkaköre, rám mosolyog. Mintha azt mondaná: Ne sírj már, néz milyen boldogok!

  Abba is hagyom és boldogan mosolygok. Gondolatmenetemből kizökkent valaki. Mert ez a valaki megkocogtatja a vállamat. Hátrafordulok és eltátom a számat méghozzá akkorára, hogy ha éppen erre jár egy légy, simán a számba repül. Mert a hátam mögött, ott van…