Love is so cruel... and me too

24. Fejezet

- Úgy táncolsz, mint egy mosómedve, akinek vécéznie kell. – röhög Perrie Jaden. Igaz, ami igaz, a mozgása tényleg nagyon hasonlít rá.

  Itt állunk az Aréna plázában, a mit tudom én hányadik butikban. A kezem tele van szatyrokkal csakúgy, mint a többiek.

  Ez mind úgy történt, hogy reggel valami puha és nedves ért hozzá az arcomhoz.

- Hatchi, szállj már le Hanna fejéről! – ordítja az elszabadult állat gazdája. Hatchi abbahagyja a nyalogatást és oda szalad a gazdájához. Szóval kutyanyálas arccal keltem, ami nem volt épp kellemes tekintve, hogy ki nem állhatom a kis dögöket. (Hatchi az egyetlen kivétel)

  Úgy gondoltam nem bajlódok mosakodással inkább megfürödtem aztán leültem reggelizni. Na, jó, leültem volna, ha lett volna szék, és ha lett volna kaja. Eme két fontos tényező hiányában inkább csak csináltam egy teát mivel nem vagyok a reggeli kávé híve.

  Közben a lányok elmondták, hogy délben indulunk vissza Londonba. Bólintottam, rendben van. A lányok közölték velem azt is, hogy ma el fogok menni velük vásárolni. Na, itt már félrenyeltem a teát. Ez már nem igazán van rendben. Tiltakoztam, hogy múlt héten annyit vásároltam, hogy évekig elég lesz, de nem hatotta meg őket. Elhajtottak öltözni és láss csodát, itt vagyok.

  Közben eszembe jut, hogy így huszonegyedike felé jó lenne neki állni karácsonyi ajándékokat venni. Gondolnom kell Carlyra, Joshra, a szüleimre, persze ha hazajönnek végre, a deszkásokra, a Little Mixre, One Direction tagjaira. Kész vagyon lesz ez a karácsony! De ha sok barátod van, sok ajándékot kell venned. Mindezek ellenére szerintem telik rá, mert a kávézóban való dolgozáskor tekintélyes mennyiségű pénzt kerestem és raktam félre.

  Eldöntöm, hogy Joshnak megveszem a deszkát, amit az egyik otthoni boltban kinézett. Út közben találtam egy boltot ahol póló feliratokat csinálnak. Csak pár perc és kész is a frissen nyomott ruhadarab. Ezért a deszkásoknak csináltatok egy-egy Team Street Wolf feliratú pólót.

  Amandának megvettem a kedvenc parfümjét és egy bekeretezett kis kori képet adok majd neki testvéri hármasunkról, hogy mikor úton van akkor is vele lehessünk. Mivel a lányok itt vannak a közelemben, nem választhatok nekik ajándékot. El kell távolodnom tőlük.

- Most elmegyek a mosdóba. – szólok hátra neki és már indulok is.

- Alig fél órája voltál. – gyanakodik Jesy.

- De megint kell. Gyors az anyagcserém. Tudjátok kicsi lány, kicsi hólyag. – mondom és kilépek, a boltból mielőtt még több hülyeséget hordok össze az anyagcserémről.

  Majdhogynem hisztérikus állapotban rohangálok, üzletről üzletre járkálok. A szatyraim fülei vágják a tenyeremet. Narancs, fahéj és fenyőillat leng körül. Mindenhonnan vidám kacajokat, visongást, és beszélgetést hallok. Kezdem megunni a fájdalmat és a mászkálást, na meg a tömeget. Sétálgatok és felfigyelek a mellettem lévő ékszerbolt kirakatában lévő egyik ékszerre. Azonnal tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes ajándékot a lányoknak. Meg is veszem az aranyszínű nyakláncot kis mikrofon alakú medálokkal.

  Fellélegezve lépek ki a boltból. El sem hiszem, hogy majdnem minden ajándékot sikerült megvennem. A folyosón hangoskodás, vihogás üti meg a fülemet. Egy csapat 14 év körüli lány áll nem messze tőlem. Egy korukbeli lányt követnek. Minden egyes lépését kritizálják, gusztustalan megjegyzéseket tesznek bármit is csinál. Ez még könnyen verekedésbe torkollhat.

  Felrémlenek az emlékek, amelyeket Chrisszel éltem át. A rossz dolgok közül is az egyik legrosszabb emlék jut eszembe. A dolgok amelyeket „érte tettem” hogy imponáljak neki, a dolgok, amelyeket hiába próbálni kimagyarázni, mert ugyanúgy benne voltam annak idején. Azok a régi, fájó és szörnyű dolgok, amiket én is ugyanúgy megtettem, mint az állítólagos barátaim.

***Visszaemlékezés***

Borús az ég alja. Felhők gyülekeznek felettünk, de egészen eddig mit sem törődtünk vele. Most azonban Jamie, Chris egyik barátja, megszólal.

- Ideje menni srácok, ha nem akarunk szarrá ázni. – röhögcsél trágáran.

  Chris, Jamie, Allan, Chrissy és én sétálunk az utcán. Már egy ideje velük lógok délutánonként így elhanyagolom a deszkás barátaimat, de nem igazán bánom, hiszen Chrisszel lehetek. Láthatom a csillámló felemás szemeit, hallhatom a mély búgó hangját és érezhetem az illatát. Mennyei! Bár amióta velük vagyok, furcsán érzem magam. Eltávolodtam sok számomra kedves embertől: a deszkásoktól, a testvéreimtől és a többiektől. Elgondolkozok, rajta hogy a többiek talán bunkónak tartanak. Aki előtérbe helyezi a párját és nem foglalkozik a barátaival. Azért igyekszem mindkét oldalon állni, de van, amikor a mérleg serpenyője Chris oldalára billen. Ha igaz barátok, akkor megértik, hogy pillanatnyilag a szerelem tölti be életemben a vezetői pozíciót. Meg kell mondanom: jelenleg ő a legfontosabb nekem. Teljesen beléestem.

  Tovább sétálunk az utcán. Cipők talpa kopog a betonon. Az idő fülledt, szélcsend van és az ég eléggé elborult ahhoz, hogy hamarosan rákezdje az eső.

  Jamie legnagyobb meglepetésemre felkiált, oldalba böki Allant, aki ugyanezt teszi.

- Nem ő volt az, aki múltkor beszól? Azt mondta simán megverne. – szól Allan.

- De ő az. – bólint Jamie. Rövid fekete haját eltűri méregzöld szeméből. Ő Chris egyik legjobb haverja. Együtt indultak el a modellkedés ösvényén. Bár Jamie leginkább az Abercomie&Fitch-nél munkálkodik, míg Chris mindenhol ahova hívják. Jamie szemében dühös fény villan. Ebben a pillanatban úgy néz, ki mintha egy könyv gonosz szereplője lenne. Arcán pedig egy árny fut végig. – Akkor most majd megleckézteti az élet az én személyemben.

  Valami rosszat szimatolok. Libabőr fut végig a karomon. Az út másik oldalán sétáló srác mit sem sejtve ballag zsebre tett kézzel, valószínűleg hazafelé tart. Még fütyörészik is jókedvében. Ezért is rémülök meg annyira mikor Jamie átrohan az úttesten,mond valamit a fiúnak, majd dulakodni kezdenek, feketehajú megüti a srácot. A pofon akkorát csattan, hogy még ott is hallani ahol mi állunk. Allan is azt teszi, amit a haverja majd őket Chrissy követi. Ezek szerint ő sem veti meg az erőszakot lány létére.

  A barátaim tőlük még nem látott kegyetlenséggel kezdik el püfölni szegényt miközben arra „tanítják” hogy ne kezdjen ki az erősebbekkel. Meghallom az áldozat nevét: George. Éppen be akar húzni az egyik támadójának ám ekkor Chris szalad oda hozzá és üt meg. A fiú hátra esik. Egy pillanatra becsukom a szemem és remélem, hogy ha kinyitom, elmúlik ez a rossz álom. Mi történik? Nem értem ezt az egészet. Sosem gondoltam volna, hogy a barátaim így megvernek egy védtelen srácot, csupán mert egyszer beszólt nekik. Annyira valótlannak tűnik az egész, mint egy illékony álomkép melyet rögtön elfúj az első gyenge nyári szellő. Szinte sokkos állapotban nézem végig a jelenetet. Még mindig nem fogom, fel ezt az egészet vagy inkább csak nem akarom. Hiszen ez kegyetlenség. Hiába minden gondolatom ellene ugyanis mindez most megtörténik, mert hallom a George orrában lévő porc roppanását.

  Kinyitom a szemem és látom, ahogy elered az orra vére. Chrissy a hozzám hasonlóan szőke, rövid hajú lány újra meg újra ellöki. Véres öklét fekete pólójába törli.

  A srác a közelében lévő lámpaoszlophoz hátrál, ami szinte varázsütésre fénybe borítja az utca azon részét ahol állnak. Ijedten tapogatja orrnyergét és közben figyeli az ellenségeit. Chris csatlakozik a lányhoz és még jobban összeverik szerencsétlent. Ahogy a kezükön lévő bőr érintkezik a fiú bőrével, nagy csattanó hangot hallok. Holnap az ütések helye majd lila, kék, zöld és barna színben játszanak majd. Bár már most is igencsak meglátszanak rajta az ütésnyomok.

  Míg ők elvannak, én nem vagyok képes megtenni. Csak állok, dermedten a kihalt mellékutcában. Talpam alatt a forró beton, fejem felett pedig a dühös felhők keringenek, és alig várják, hogy a városra zúdíthassák dühüket. A közelben lévő házakból nem jön ki senki a zajra. Pedig bizonyára hallják. De senkit sem érdekel annyira, hogy megnézze kik és miért hangoskodnak. Még mindig megütközve nézem, ahogy a barátaim péppé verik George-ot. Megállíthatnám őket, de valamiért nem teszek semmit. A lábam mondhatni földbe gyökerezett. Csak állok és hallgatom a nyögdécselést, jajgatást és arra gondolok: ezt akár velem is csinálhatnák éppen. Legszívesebben becsuknám a szemem, de tudom, attól még folytatódna a „vérengzés”, semmi sem változna. Át megyek az úton, egyenesen hozzájuk lépdelek.

  Ellépnek tőle. Az arca felpuffadt és már most vörös-kékben játszik. Néhol vérfoltok tarkítják a bőrét, zúzódások, karcolások. A szeme bedagadni látszik, de attól még nem lehet nem észrevenni a könyörgő, esdeklő pillantását, melyet felém irányít. Rettentően fél. Bárcsak tudná, hogy én is ugyanígy érzek. Tőlem idegen az effajta kegyetlenség és erőszak. Soha életemben nem láttam testközelből ilyen jelenetet. Egyszerűen leblokkoltam.

  Barátaim és George is hangosan zihálnak. Allan és Jamie közre fognak. A két vállamnak támaszkodnak. Érzem rajtuk a vér és férfi kölni illatát. Émelyítő párosítás.

- Most te jössz. - néz rám Jamie ellentmondást nem tűrő hangon. – Különben honnan tudjam, hogy nem fogsz beköpni? Benne kell, hogy legyél, akkor pedig már nem léphetsz vissza. – tétlenségemet látva hozzáteszi - Gyerünk, mert te is kaphatsz! – mosolyog rám tökéletes fogait kivillantva, de én a mosolyát inkább vicsorgásnak látom. Elrettent még maga a gondolat is, hogy egy ujjal is hozzáérjek a földön fekvő, magzatpózba kuporodott fiúhoz. Mindenki engem néz. Allan ösztönzően előrébb taszajt. Engem is meg fognak verni ha nem teszem meg? De hát ők a barátaim nem? Segítségkérő kérdő pillantással fordulok Chris felé, aki látja zaklatottságomat.

- Azért ez valószínűleg nem fog megtörténni – teszi hozzá Chris rendre utasítóan nézve a haverjaira – mert akkor egyenként törném el az ujjaidat… - mondja, és újra rám néz felemás szemeivel – de azért csinálhatnál már valamit, hogy mehessünk végre.

  Úgy nézek, rá mintha nem ismerném. Valamilyen mértékben így is van. Hogy várhat el tőlem ilyesmit? Most komolyan azt akarja hogy én is üssem meg? Vele járok, szeretem meg minden, de azért ez túlzás. Azt hittem ők a barátaim Chris pedig ki fog állni mellettem, de úgy látszik, ezt már nem úszom meg ártatlanul. Mindenféleképpen bele fogok keveredni ebbe az egészbe.

  Ebben a pillanatban a szerelem, amit iránta érzek, átalakul, megváltozik: hihetetlenül fájni kezd. Igen, sokszor elmondták már nekem, hogy a szerelem fáj, de a legjobb érzés. De ennyire kell fájnia? És ilyen dolgokat kell a szerelemért tenni? Már nem vagyok biztos magamban. Sőt már semmiben sem. A feltett kérdések közül semelyikre nem tudok válaszolni azt viszont, tudom, hogy mi történik velem, ha nem cselekszem nagyon gyorsan. 
  Nincs más megoldás. Így hát fogom magam, oda megyek a földön fekvő fiúhoz és nem törődve a könyörgéssel, zokogással, belerúgok az oldalába. Akkorát hogy felordítson, de nem akkorát hogy maradandó károsodást szenvedjen. Ahhoz azért nem lenne szívem. Ebben a pillanatban villámlik, majd hatalmasat dörög az ég. Hátraugrok ijedtemben.

- Ne! – kapkod levegő után George. A fájdalma szinte engem is átjár. A kegyetlenséget érzem, ami egy másodpercnyi ideig a bőröm alá kúszik, majd távozik is, egy reszkető, megriadt testet hagyva maga után. Megtettem.

  Jamie felrántja George fejét a hajánál fogva az aszfaltról. A szemébe néz.

- Többet ne kezdj ki velünk, mert ez lesz a vége. – mondja, majd elengedi. A fiú állkapcsa nagyot koppan a betonon.

  Chris megragadja a kezem és elvonszol a tetthelyről. Homlokon csókol és titokzatosan néz rám. A többiek büszkén néznek rám és megveregetik a vállam. Allan felvidulva lépked előttem, Chrissy pedig felvillanyozódva csacsog valamiről.  Nem foglalkozom a mondanivalójával. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy: nem érdekel, és hogy hagyjon már lógva, de nem teszem. Akkor nemcsak kegyetlen, de bunkó is lennék.

  Az eső egyre jobban esik, a szél meg egyre jobban megtépázza a bokrokat, a fák lombjait. Zöld levelek szállnak a levegőben, ágak recsegnek-ropognak. A villámlás megvilágítja az elsötétülő eget és gyakran dörög is. Vihar készülődik. Az Istenek biztosan mérgesek rám.

  Lépteinket meggyorsítjuk. Majdhogynem futunk.

- Ezt érted tettem. – sziszegem haragosan Chris fülébe. – Csakis érted. – bár amint kimondtam már nem vagyok biztos benne hogy igaz is. Chris titokzatosan mosolyog. Utálom, ha ezt csinálja. Olyan ez mintha ő tudna valamit, amit én nem és ezzel a mosollyal akarna figyelmeztetni.

  Dühödt pillantásomat látva azonnal abbahagyja. Rám teríti fekete bőrdzsekijét, hogy ne ázzak meg annyira.

  Ez a nap örökké az emlékezetembe ég: reggel minden jól indult, Jamie, Chrissy, Allan, a verekedés, George, vér, az égi háború és minden egyes mennydörgés. Hét darab volt. Számoltam. A hét pedig egy gonosz szám, már ha hihetünk a filmeknek. Talán én is gonosz vagyok? Nem tudom, de az biztos, hogy bűntudatot érzek. Hasogató, erős és kegyetlen bűntudatot. Minden egyes lépést úgy teszek, meg hogy tudom, George ott fekszik a viharban. Egyedül és védtelenül. Ráadásul jól megvertük. Gyorsítok és a barátaim után futok, nehogy leverjen az jeges eső. Bár úgy érzem, megérdemelnénk. Megérdemelném.

***

A bűntudat vasmarokkal szorítja a torkomat, a tudatomat s nem enged. Itt, most a plázában, a karácsonyt megelőző napokban újra rám tör az érzés, amit egy ideje, pontosabban mióta Chris elment, eltemettem magamban.

  Vajon hol lehet most George? Azt hiszem, még mindig a mi iskolánkba jár, velem egy évfolyamba. Elhatározom, hogy amint vége a szünetnek, megkeresem, és a bocsánatáért fogok esedezni. Hogy lehettem ekkora marha azon a nyári napon? Megmondom: úgy hogy egy naiv, ostoba szerelmes kislány voltam.  És Chris befolyásoltsága alatt álltam.

  A saját múltamon már nem tudok változtatni, de másén még igen. Elindulok a lányok csoportja felé. Először körülnézek, hogy vannak-e kamerák. Egy szál se ezen a részen, az őrök pedig mással vannak elfoglalva. Elmosolyodok. Akkor most kedvemre „rosszalkodhatok”.