Good girls, hopeful they'll be and lonely will wait

Hello BlogReaders,

Sajnálom hogy ilyen sokat kellett várnotok a következő fejezetre de remélem megérte. Mivel beköszöntött az ősz és elkezdődött az iskola is kevesebb időm maradt, de igyekszem rendszeresen feltenni a fejezeteket.  Ajánlom hogy egy bögre forró tea mellett olvassátok. Én is így szoktam ;D 

Be good, be faithful, be happy!

Jó olvasást!

Love,

Jess

27. fejezet

- Micsoda? – mondom erőtlenül. Nem hiszek a fülemnek. Mi a franc történhetett a kávézóban, amiért elbocsátottak?

- Szerintem most azonnal menjünk be. – szól a mindig józanul gondolkodó Carly túlvilági hangon, vagy legalábbis szerintem túlviláginak hatott a hangja a beálló csendben.

  Bár nagyon elfáradtam a mai napon, elmegyek és tisztázom a dolgokat. Csak azt nem értem, hogy Marine miért pont engem akar kirúgni mikor végig Magyarországon voltam? Nagyon remélem, hogy nem Chris keze van a dologban.

  A bátyám is felkapja a kabátját és felajánlja, hogy elvisz kocsival, de visszautasítom. Levegőre van szükségem. Nagyon sok levegőre. Útnak indulunk a csontig hatoló hidegben. Ez alatt a két nap alatt, míg nem voltam itthon, leesett vagy fél méter hó. Nehézkesen haladunk előre. A nadrágunk átázik, a cipőnkbe is belemegy a víz és nem utolsó sorban majd megfagyunk. A szél meg úgy fúj, hogy majd leviszi a fejünket. Tipikus téli-londoni időjárás veszi kezdetét.

  Akárhányszor is gondolom, végig nem jutok dűlőre. Mi történhetett, hogy Marine ennyire berágott rám? Nem mintha eddig olyan nagyon szertett volna, a kapcsolatunkat inkább nevezném üzletinek, mint jónak, de attól még elviselt. Egész jó munkaerő voltam és mióta Niall meg én ott voltunk az óta a forgalom megduplázódott.

  A dolgozó szobába lépve rögtön megértem a hisztérikus hanghordozását és megtudom mi is a baja az én kedves főnökömnek… helyesbítek az ex-főnökömnek: az íróasztal felborítva, a papírok és iratok szanaszét hevernek, széknek, amin ülni szokott kitörték mind a négy lábát, a virágcserepek tartalmát szétszórták a földön és a falat összefirkálták. Vérvörös betűk díszelegnek rajta és kacsintgatnak felém mintha tényleg én tettem volna mindezt, de tudom, hogy hazugság. Még csak be sem tettem ide a lábam már vagy egy hete. Ami kicsit vicces, mert hát itt dolgozom, vagyis dolgoztam. A falra csúnyábbnál. Csúnyább dolgok vannak firkálva, alá pedig ez: Készítette Hanna Reid.

  Az egyik felborított szék félig letört lábán egy rágó van, amibe valami rózsaszín akadt. Úgy néz ki mintha egy rózsaszín plüss állatot megfosztottak volna a bundájától, de valahogy mégis igazinak látszik. Mint a… haj. Rózsaszín haj.

  Nem igazán tudok megszólalni. Két dolog miatt is: az első az, hogy valaki megpróbál befeketíteni és elrontani az életem, a második pedig az, hogy megértem Marine-t. Már csak azért is, mert Cynthia Rose, aki a legrégebben dolgozik itt, elmesélte a kávézó és a nagy álmokkal teli lány, Marine, történetét. A lényeg az, hogy Marine elszökött otthonról, Franciaországból, és eljött ide Angliába új életet kezdeni. Minden pénzét feltette egy lapra és megnyitotta a Sky&Clouds kávézót. Eleinte majdnem becsődölt ez kis vállalkozás, de aztán egyre híresebb lett főleg a finom süteményeiről és kávékülönlegességeiről. Bár a Starbucks még mindig nagy ellensége. Szóval ez a rövid történet. Marine foggal-körömmel védi a kávézót mintha csak a gyereke lenne és van is oka rá: az életének alakulása függött tőle. Sokat kapott és még többet adott, feláldozott érte.

  A szám tátva marad a csodálkozástól. Cifrábbnál-cifrább káromkodások jutnak eszembe, de befogom a szám, mert a dolog csak súlyosbodna, ha kimondanám őket. Érzem a tehetetlenséget, hogy nem sok mindent tudnék tenni a kirúgásom ellen.

- Te jó isten! – Josh a vállamra teszi a kezét. Megérzi a dühömet, ami inkább elkeseredettségben torkollik. – Nyugalom Hanna, csak ne törj ki!

- Ezt nem én tettem, hiszen nem is voltam itthon. Kérdezd csak meg bárkitől… - kezdek bele hisztérikus hangon. Próbálom menteni a menthetőt.

- Nem kell magyarázkodnod. – határozottan vág közbe. Marine úgy néz rám, mint egy véres rongyra. Szemében gyilkos dühöt és csalódottságot látok. Nem esik jól. Szinte undorodva írja alá az utolsó fizetési csekkemet.

- Ami megtörtént, megtörtént. Ha lehet, mostantól kerüld el a környéket. – a csalódottság, ami a hangjából árad, szinte arcon csap. Megpróbálok még egyszer utoljára megszólalni de időt sem hagy rá – Nem érdekel! – csattan fel Marine – Csak menj! Viszlát!

  Hozzám vágja a csekket. Egyetlen másodpercig még meredek rá. Mivel úgy sem hallgat meg, rendőrségi ügyet pedig nem szeretnék belőle csinálni, elmegyek, azért mielőtt kilépek az ajtón, még visszanézek. Lezárult egy szakasz, igaz, elég durván, de lezárult.

- Köszönöm. – ennyire telik tőlem. Aztán semmivel sem törődve futásnak eredek. Egy gombócot érzek a torkomban. Addig rohanok a kihalt utcán, míg el nem érek az erdőhöz. A fák közt szlalomozva próbálok minél messzebb kerülni a kávézótól, az ex-főnökömtől és főleg a velük járó gondoktól. Míg az első kettőtől lehetséges a szabadulás, az utóbbitól nem annyira.

  Leroskadok egy kopasz fa tövébe és sírni kezdek. Csak úgy sírni kezdek. Először csak a könnyeim csepegnek lefelé az arcomról, aztán azon kapom magam, hogy zokogok. Mégis ki képes ilyet tenni.  Akármennyire is utáltam dolgozni, valahol mélyen mégiscsak szerettem és még barátokra is leltem a sütik felszolgálása közben. Hasonló érzések kerítenek hatalmába, mint mikor Amanda elment: veszteség, fájdalom, üresség.

  Nem hallgattak meg, hihetetlenül dühös vagyok. A fejembe egyszerre, versengve tolulnak a képek: Marine nézése, a romokban heverő iroda, a rózsaszín haj. Mind itt kavarognak, és arra késztetnek, hogy gondolkodjak rajtuk. Az érzés elviselhetetlen méreteket ölt bennem, a feszültségnek ki kell törnie belőlem még mielőtt, felrobbanok. Az sem érdekel, ha egy medve kibelez, vagy ha egy pszichopata villával kaparja ki a szemem it az erdő közepén. Az sem érdekel, ha észrevesznek. Csak ordítok egy hatalmasat ameddig fel nem szabadul egy kis hely bennem, mert egészen eddig tele voltam dühvel és feszültséggel.

  Könnyeim végigszántják az arcomat, jéghideg csíkokat hagyva maguk után. Azon sem csodálkoznék, ha megfagynának, és jégcsap formájában csüngenének az államom. Ha akarok, nagyon látványosan tudok szenvedni.

  Mivel mostanában már gyakorlott „sírónak” számítok, nagyjából felszárítom a könnyeimet és megtörlöm az orromat egy zsebkendővel. Természetesen látszik, hogy sírtam, de legalább már nem nézek ki olyan szerencsétlenül.

  Lépések zaja. Felém futnak. Carly és Josh utolért. Én csak bambulok előre mintha csak gondolkodni jöttem volna ide. Hiába játszanám, meg magam ők átlátnának, a szitán szóval nem teszem. Látják rajtam hogy teljesen kiborultam. Mondhatni csodásan alakulnak a dolgok.

  Hirtelen eszembe jut: mi van, ha Chris művelte ezt velem. Túlmegy minden határon, de most nincs erőm elmenni hozzá és a képébe vágni.

- Na, gyere. Menjünk haza. – Josh felhúz a hideg keménnyé fagyott földről. A tagjaim zsibognak a hidegtől. Talán még a vér is szó szerint megfagyott bennem.

  A hazafelé vezető úton kiteregetem a lelkem szennyesét annak a két embernek, akikben legjobban bízok. Elmondok nekik minden egyes gondolatot, ami a kirúgásom kapcsán megfordult a fejemben. Carly végig helyesel. Elhordja Marine-t mindenféle gonosz banyának csak kicsit csúnyábban fejezi ki magát, mint általában. Aztán csend áll be a beszélgetésben. Nagyon valószínű, hogy ugyanakkor jut eszünkbe, de Josh a gyorsabb és ő teszi fel a nagy kérdést:

- Én hiszek neked, mert majdnem végig velem voltál továbbá elég nehéz téged elképzelni amint rongálod azt az irodát. Néha tényleg elég vad ötleteid támadnak, de ez óriási túlzás – mondja. Szemöldökét összehúzza – Szóval, ha nem te, akkor ki tette?

  Nagyon jó kérdés kedves Josh. Kérdezz könnyebbet. Választ sajnos egyikünk sem tud adni.  
Elfordítja a kulcsot a zárban és bemegyünk. A kinti hideg után rettentően jól esik a meleg. Felakasztom a kabátom, leveszem a cipőm és rögtön nekilátok és csinálok egy bögre teát. Amíg én tevékenykedek, a bátyám és a barátnőm filmeket vesznek elő. Odasétálok és én is leülök a kanapéra melléjük. A kedvenc filmjeimet válogatják ki: vígjátékokat és boldog filmeket, főkét. Mondjuk soha nem szerettem a romantikus nyálas filmeket, mint Amanda, sem az ijesztgetős horrort, mint Josh. Olyan filmeket nézünk, mint: Apa ég!, Ezer szó, A macskám a családom és a fiúk, Nagyfiúk, Másnaposok.

  Még csak el sem mosolyodok egyiknél sem. Pedig csupa olyan történeteket látok magam előtt, amiben a főhősnek gondjai adódnak, de végül minden sikerül neki és happy end lesz a vége. Kíváncsi vagyok, hogy az én történetemnek mi lesz a vége…

  Csörögni kezd a telefon. Összerezzenek.

- Vedd fel! Vedd fel! – kiabálom Joshnak. Mert, hogy én nem veszem fel az is biztos. Mára épp elég rossz hírt kaptam. A fülemet befogva éneklek teli torokból és egy díszpárnába fúrom az arcomat. Ha nem vigyázok, a viselkedésem miatt megint el akarnak majd küldeni a pszichológushoz. Ő felveszi. Szerencsére semmit sem hallok az egész beszélgetésből. Valaki megrázza a vállam.

- Vége. Anyáék hívtak. Bangkokban vannak mind a ketten. Azt mondták nagy valószínűséggel haza tudnak jönni – szól Josh és mellékesen hozzáteszi – ja, és szeretnek minket.

- Ó! – ez érdekes. A szüleink mindig azzal etetnek, mikor felhívnak és nagy kegyesen időt szakítanak ránk, hogy szeretnek. Biztos így van… de ha szeretnének, akkor már rég itthon lennének, és nem utazgatnának annyit. Nemsokára karácsony, az egyik legfontosabb családi ünnep és nem képesek elszakadni a munkájuktól. Szomorú dolog. Feleannyira sem ismernek minket, mint ahogy egy normális szülő ismeri a normális gyerekét. Szerintem azt sem tudják mi a kedvenc színem.

- Rendben, akkor nem rontom, tovább itt a levegőt megyek. Úgyis találkám van. - csacsogja Carly és ezzel megtöri a percek óta tartó csendet. Szívesen megkérdezném, kivel megy, és hova de megszólalni sincs erőm.  Úgy érzem magam, mint ha több ezer kilométert futottam volna. Ha akarja, később elmondja. – Csá! – sálát a nyaka köré tekeri és már le is lép, de előtte ad egy kedves „Carly illatú” ölelést. Az illata olyan… nőies és kellemes. Parfümjének és vanília illatú krémjének egyvelegéről a barátság szó jut eszembe.

  Mivel nincs, semmi tervem mára veszek egy forró fürdőt és lefekszem. Arcomat a párna hidegebb feléhez szorítom. Ez enyhíti azt az érzést, ami a mai nap megállás nélkül gyötört, fojtogatott.

  Sokáig forgolódok, az ágyban mire elalszok.

- Most mit szórakozol? Hagyjad má’! Nem kell azt összehajtogatni, csak dobd be őket a többi közé. – ordítja nekem Josh a konyhából, ami igencsak nagy tüdőkapacitásra vall, hiszen én az ő szobájában vagyok.

  Éppen segítek neki összepakolni, mert most kivételesen elutazik a barátaival az ünnepekre síelni. Holnap kora reggel indulnak. A tegnapi nap folyamán megtudtam, hogy szinte minden barátom elutazik és többségük jó messzire megy. Kivéve engem, mert én itthon maradok és Carly is, mert ő meg a divatbemutatóra készül. Tegnap, azaz december huszonkettedikén mind felhívtak és boldog karácsonyt kívántak, váltottunk pár szót, majd mentek csomagolni: Danielle és Liam Wolverhamptonba mennek, Harry és Taylor pedig síelni Utahba a Bieber fiúval meg Selenával. Zayn és Perrie meg Louis és Eleanor pedig egyelőre a városban maradnak. De folyamatosan bulikba járkálnak, a családjaikkal lesznek vagy romantikáznak. Niall hazautazik Írországba, Mullingarbe a családjához. A környékbeli barátaim pedig bensőséges családi vacsorára mennek.

  Nem siránkoztam, panaszkodtam, sóhajtoztam, hanem végighallgattam őket és együtt örültem velük. Elvégre ilyen egy igazi jó barát, nemde?

  Mondjuk, nem igazán villanyoz fel a gondolat, hogy a szünetet a szüleimmel töltsem. Igen, igaz hogy állandóan azért nyavalygok, hogy legyenek velünk többet de… először is eléggé szigorúak. Másodszor: állandóan az üzletről, az ügyfelekről tudnak beszélni és belőlem mindenáron közgazdászt vagy könyvelőt akarnak csinálni. Igen, minden gyereknek meg van a maga szerepe: Amanda az okos, Josh a szorgalmas és én meg a legkisebb, akire legtöbbször rá kell szólni. El is érkeztünk a harmadik okhoz: állandóan engem piszkálnak, hogy miért nem tudok olyan lenni mit a testvéreim. Olyan okos lenni, mint Amanda vagy talpraesett lenni, mint Josh. Talán azért nem tudok olyan lenni, mert én Hanna vagyok, de ők nem értik meg, csak tovább kritizálnak.

  Egyedül azt szeretem, mikor elfeledkeznek egy kis időre a munkáról és régi önmaguk lesznek, vagy amikor elmesélik milyen csodaszép helyeken jártak már. Ugyanúgy, mint őket, engem is vonz az ismeretlen, az új emberek megismerése.

  Mielőtt még elkezdődött volna ez az egész utazgatás sokkal jobb volt minden… régi szép idők.

- Na, mi van? Ha elbambulsz, sose végzünk. – Josh végre visszatért a konyhából és egy szendvicset nyom a kezembe. Eszünk, pakolunk, eszünk, pakolunk. Josh nem találja a kesztyűjét és azzal viccelődik, hogy majd lyukakat vág az én rózsaszín nyulas zoknimba és azt veszi fel a kezére.

- A melltartómat pedig használhatnád fülvédőnek. – jut eszembe egy újabb hülyeség. Elővesz egy halványkék melltartót a szekrényből és a fejére teszi. (Nem kis meglepetésemre. Mit keres az ő szekrényébe az én cuccom?) A végére már mindenféle ruhadarabot aggat magára. A fülén melltartó, kezén a zoknik, fején egy tésztaszűrő és azon egy kék alapon rózsaszín rózsákkal telehintett párnahuzat. Van még rajta egy három számmal kisebb kék overall, ami régen Amandáé volt és egy fekete sí maszk.

  Képzeljük el ezeket a ruhadarabokat egy 185 centi magas, izmos, enyhén borostás tizenkilenc éves fiún. Vagy nagyon vicces vagy nagyon rémisztő látványt kapunk.

  Csörög a telefon. Szórakozottan veszem fel.

- Halló.

- Szia, édesem. – üdvözöl anya azon a kedves anyás hangján. Sosem szokott édesemnek szólítani. Valaminek kell lennie a háttérben. Megérdeklődöm, hogy vannak, mit csinálnak, majd elmondom, hogy mennyire várom, hogy itt legyenek.

- Holnap ugye? – kérdezem reménykedve. Azért mégiscsak hiányoznak.

- Erről lenne szó. – már kezdi is használni a „tapintatosan közlöm” hangját. – Sajnos közbejött valami. Az ügyfelemről van szó, ha nem maradok és rendezem el az ügyeit akkor akár életfogytiglanit is kaphat. Ez most nagyon fontos. Legyél ügyes és vigyázzatok magatokra. Sietünk haza apáddal, amint tudunk, megyünk. Remélem megérted.

- Rendben. – mondom miközben nagyon nincs rendben. Egyre szorosabban fogom a kagylót. Valami bűnöző fontosabb, mint a saját gyerekeik? Különben is, ha akarná, el tudná halasztani ezt az egész ügyrendezést. Úgy tűnik őket még a karácsony sem hatja meg. Na, szép!

- Ugye nem haragszol ránk? – kérdezi bűnbánó hangon. Nagyon jól tudom, hogy ha akarná, tudná húzni az időt és már indulhatnának is reptérre. Ezek szerint nem akar, látna engem. Minket.

-DE! De haragszok! – kiabálom a telefonba és lerakom, majd kihúzom, hogy senki se érhessen el. Nem akarok több rossz hírt. Elhatározom, hogy csak Carlynak veszem fel a telefont és persze Niallnek. Mert ők a barátaim és még sosem hagytak cserben. Még Niall sem pedig csak egy hónapja ismerem. Idevehetjük esetleg Harryt is. Sosem hagytak egyedül nem úgy, mint a szüleim.

  Lepottyant az első könnycsepp a szőnyegre. Vizes foltot hagy maga után. Ezt nem hiszem el. Már megint sírok. Két napja bőgök és csak rossz dolgok történnek velem. Mi van kedves Karma, játszadozunk? Miért pont én?

  Még mielőtt teljesen pánikba esnék, és rendesen sírni kezdenék, csöngetnek.

- Majd én nyitom! – szalad le Josh a lépcsőn. Még mindig abban a nevetséges maskarában van. Sikoltás hallok. Egy pillanat alatt letörlöm azokat az átkozott könnyeket és elindulok megnézni mi ez a lárma.