Christmas time

28. Fejezet

  Bőszen lépkedek a hóban. Újra rákezdett és kegyetlenül ostromol. A sapkám már csurom vizes, a bakancsom átázott, a kabátomon pedig átfúj a könyörtelen jeges decemberi szél. A kezemet, és az arcomat már nem is érzem. A combom pedig konkrétan megfagyott. Az erőm fogytán van, ki vagyok merülve és fázok. Ebben a pillanatban azért elgondolkodok, rajta hogy megéri-e de tutira megéri, én mondom.

  Tíz óra múlt hét perccel. Gyaloglás közben átgondolom azt, hogy mi is történt velem az elmúlt öt órában. Ész nélkül szaladtam a repülőtérre. Ott pedig valahogy felkönyörögtem magam az egyik gépre. Szerencsére a személyzetnek megesett rajtam a szíve, ráadásul pont volt egy szabad hely. Leszállás után fogtam egy taxit, ami elhozott, valameddig de a hatalmas hókupacok miatt elakadt félúton. Kifizettem az utat, ami marha sokba került majd gyalog indultam neki az útnak. Már vagy húsz perce megyek. Hirtelen lecsúszok egy befagyott tócsán. Tiszta hó vagyok, de nem törődök vele. A fejemet tapogatom. Leesett a sapkám ami… fehér volt. Nem kezdem keresni csak tovább, indulok, mert tudom, hogy soha az életben nem látom viszont a sapkám. Maximum tavasszal.

  Megpillantom a házat, amelyiket keresem. Elbotladozok egészen az ajtóig, de valahogy nem akaródzik bekopogni. Bevallom beijedtem. Mi lesz, ha csak egyszerűen elküldenek vagy megengedik, hogy velük tartsak, de végig hűvösen viselkednek így éreztetve velem, hogy hívatlan vendég vagyok. Esetleg bekövetkezik a legrosszabb: nincsenek itthon és hiába jöttem el ilyen messzire.

  Minden mindegy alapon bekopogok végre valahára. Nincs már veszteni valóm.

  Lábdobogás. Egy „majd én nyitom” hangzik el. Nekem közben hevesebben kezd verni a szívem, az arcom pedig hirtelen tűzforró lesz, a levegőt meg furcsán, szaggatottan veszem.

  Ő nyit ajtót. Meglepődik, de látom az arckifejezésén hogy számított rám. Végigmér, de nem beszél. Ja, igen, rám vár, hogy végre mondjak valamit.

- Szia – suttogom rekedten. Ő is köszön nekem.

- Bocsánat hogy ide csak úgy idejöttem, de azt mondtad szó szerint idézve, hogy „állsz rendelkezésemre”. Így mivel nagyon egyedül voltam eljöttem.

  Még mielőtt bármit is reagálhatna egy nő lép a háta mögé, valószínűleg az anyukája, és ahogy megpillant kérdőn felvonja a szemöldökét. A fiára néz és választ vár.

- Ő Hanna. Egy barátom, aki egyedül lett volna otthon így elhívtam, hogy legyen velünk karácsonykor.

- Miért nem szóltál előbb? – azzal a lendülettel megragadja a karomat és betuszkol az ajtón. – No, gyere csak! – elhaladunk egy tükör előtt. Mondjuk, amennyire szerencsétlenül nézek ki, én is beengedtem volna magamat.

- Sajnálom, ha megzavartam a családi ünnepet. – mondom, halkan miközben leveszem a kabátom és a cipőm. Nagyon jól esik a meleg, ami a házban uralkodik, a kellemes étel illattól pedig kordul egyet a gyomrom.

- Nincsen semmi baj. Épp ez a karácsony lényege: hogy együtt legyenek az emberek. – mosolyog rám. Annyira kedvesen és közvetlenül viselkedik, hogy kedvem lenne elsírni magam. – Muriel vagyok. Tegezz csak.

- Örülök, hogy megismertelek Muriel. – kezet rázunk ő meg elvonul és folytatja a főzést.

  Niall felkapja a táskám és elindulunk felfelé a lépcsőn. Összefutunk a bátyjával, Greggel. A testvérek mögöttem beszélgetnek valamiről. Én addig a falon lévő képeket nézegetem: a Horan testvérek játszanak, a család együtt nyaral, Niall egy szál alsógatyában rohangál. Itt elkap a röhögő görcs, de biztosan rólam is van ilyen kép. Nehezen, de ki tudok venni pár mondatot a testvérek sugdolózásából:

- Niallnek csaja van! – trillázza gyerekesen Greg.

- Nem is a khm… csajom. – ellenkezik nem túl meggyőzően Niall.

- Még. – teszi hozzá az idősebb. A fiatalabb pedig nem válaszol, csak belebokszol a karjába. Erősen, mert feljajdul. Mintha csak magamat és Josht hallanám. Niall barátnője, én? Hát nem igazán szeretnék szerelmes lenni… de ez nem egy olyan dolog, amit az ember kontrollálhat. Mostanában pedig Niall barátnőjének lenni nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek számomra. Sajnos, vagy nem sajnos, de egyre többször érzek kellemes bizsergető érzést a gyomromban mikor Niall közelében vagyok. Mintha mindig is hozzám tartozott volna. Vonz, mint egy mágnes a vasat vagy a lámpa fénye az éjjeli lepkéket vagy az édesség bolt a gyerekeket hogy hétköznapi hasonlatokkal éljek. Hihetetlen hogy közel egy hónap leforgása alatt belehabarodtam Niall „ír” Horanbe akit lányok milliói istenítenek.

  Magamban már nem is félek kimondani: szerelmes lettem. Ezzel az a gond, hogy megint ugyanaz történik, ami egy éve. Chris esete azonban teljesen már tészta volt. Az ő múltja enyhén szólva is sötét, árnyakkal teli és nagyon bonyolult. Több lánnyal volt dolga egy év alatt, mint amennyit én a két kezemen össze tudnék számolni. Ha úgy vesszük ő egy hiba volt. Egy elkerülhetetlen oktatójellegű hiba. Viszont ha ő nem lett volna, és sem lennék az, aki. Most erősebb és felkészültebb vagyok, mint valaha. A lényeg az, hogy a reménykedés vagyok jelenleg: reménykedek, hogy Niallel máshogy lesz, mint ahogy Chrisszel volt. Meglátjuk mi sül ki ebből az egészből.

- Kopj már le! – dulakodás hangja üti meg a fülemet. Hátrafordulva megpillantom a verekedő Horan fivéreket. Niall le akarja lökni a bátyját a lépcsőn. Mivel nem sikerül, előre szalad hozzám és kinyit egy ajtót. – Ez a szobám. – becsapja, hogy a testvére nem jöjjön utánunk. Nem is jön. Jó tudni, hogy Niall lélekben még mindig gyerek és nem valami fontoskodó felnőtt jelölt. Ezen elmosolyodok.

  Egy takaros kis helyiségbe léptem be. A halványkék falon egy-két futballcsapat megsárgult posztere és néhány fénykép van. Megtalálható még a kifelejthetetlen ír zászló is. Egy nagy fából készült ágy mellett egy kis éjjeli szekrény helyezkedik el. Nem messze az ágytól egy szintén fa szekrény foglal helyet. Van még itt egy íróasztal és a laminált padlón egy sötétkék szőnyeg. Kicsit üresnek tűnik a szoba, de biztos, csak azért mert nem tud sokszor hazajönni így nincs, ki használja.

- Szóval mi szél hozott ide? – kérdezi Niall. Arcán számomra ismeretlen kipihent mosoly játszik. Ez megnyugtat. Haja úgy mered az ég felé, mint egy fa szélfútta kusza lombja. Lehuppan az ágyára és engem figyel.

- Hát… - kezdem. Egy olyan makacs embernek, mint nekem, nehéz bevallani, hogy tévedett és nem neki volt igaza. – Igazad volt. Tényleg nem bírtam volna ki egyedül. Remélem nem zavarok. – feltűröm a pulóverem ujját és pakolni kezdek. Ellenőrzöm hogy vizesek lettek-e a ruháim.

- Valahogy gondoltam… - hagyja abba a mondat közepén. – Mi az?

- Semmi.

  Egy másodperc alatt öklömnyire zsugorodik a gyomrom. Gyorsan letűröm a pulcsim ujját. Meglátta. Pakolok tovább mintha semmi sem történt volna, de ő nem engedi, hogy meg nem történtté tegyem. Feláll, és hatalmas léptekkel jön felém. Felhúzza a felsőm ujját. Meleg keze rákulcsolódik a csuklómra. Kissé érdes ujjbegyét óvatosan végighúzza a sebemen.

- Nagyon remélem, hogy ezt nem te csináltad magaddal és hihető magyarázattal szolgálsz. – szemei szigorúan, aggódón merednek rám.

  Nincs menekvés. El kell mondanom. Tehát elregélem neki az egész történetet a szőke plázacica csapattól kezdve, Lilla piszkálásán át, egészen a kés felbukkanásáig. Mikor kis mesém végére érek, azt várom, hogy mikor csap le rám. Már szinte hallom, ahogy papolni kezd nekem az óvatosságról meg az óvatosságról. Azonban ez mind elmarad. Egyáltalán nem az következik, amire vártam, mert elkezd nevetni. A szám tátva marad a csodálkozástól. Szabályosan kiakadok. Nem értem mi történik. Aztán mikor abbahagyja, megtudom mi volt ez.

- Ez valami törvényszerűség, hogy veled mindig valami ilyesmi történik vele? Egyszerűen vonzod a bajt. – teszi a vállamra a kezét. Megmarkolom az első kezem ügyébe akadó tárgyat és felé lendítem. Fejbe csapom egy párnával. Nem erősen, csak annyira hogy érezze nem esett, jól hogy kinevetett, sőt egyenesen felidegesített. Ezután én kezdek el vihogni ugyanis egy régi tollpárnával kapta az ütést. Ennek következtében telement a szája tollal.

*

- Ez valami mennyei volt Muriel! - mondom a vacsora végeztével. Niall anyukája hihetetlenül finomat főzött. Mivel én a szüleim hiánya miatt el vagyok szokva a főtt ételtől, duplán jól esett. – Köszönöm.

- Nagyon szívesen. – áll fel az asztaltól és a konyha felé indul.

  Felkapok pár tányért és követem. Hiába ellenkezik, segítek neki mosogatni és elpakolni. Közben kisebb-nagyobb megszakításokkal, de beszélgetünk. Van egy dolog, amit nem sokan tudnak rólam: eléggé tartok az írektől. Kiskoromban két ír gyerek, akik a szomszédban laktak állandóan csúfoltak, piszkáltak és meg is akartak verni. A szüleik sem voltak valami kedvesek. Szerencsére rövid időn belül elköltöztek. Én világ életemben gorombának és bunkónak tartottam az íreket ezért is lepődtem meg annyira azon, hogy Muriel ilyen kedves velem.

  Miután végeztünk bemegyünk, a nappaliba ahol nem kis meglepetésemre van egy kandalló, amiben még tűz is ég. A villany le van oltva így még hangulatosabb a szoba. A tűz, szabadjára engedve képzeltét, mindenféle mintákat rajzol a falra. A tűzön kívül egyedül a gazdagon díszített fa égői világítanak meg a tévé.

  Éppen a Reszkessetek betörők megy. Muriel leül a férje mellett lévő karosszékre. Van még egy kanapé, ami, na Horan fivérek terpeszkednek. Amint meglátnak, szorítanak egy kis helyet nekem is. Családias hangulatban, sütit eszegetve nézzük tovább a filmet. Azt kívánom, bárcsak az én családom töltené így a karácsonyt, de tudom, ez nem lehetséges. Végül beletörődök a lehetetlenbe és hagyom, hogy magával ragadjon a film és maga a jelen. A karácsony illata, a fenyő illata, a szülők nevetése, a hátam mögötti párna puhasága és Niall kezének melegsége, ahogy ujjai az enyéimre kulcsolódnak. Mintha pontosan nekem készült volna, úgy illik az ő keze az enyémhez. Ebben a pillanatban a földi mennyországban érzem magam.